HEGYI ÁRPÁD JUTOCSA, DLA

Főoldal
Szakmai tevékenységek
 • Életrajz
 • Rendezéseim
 • Cikkek
 • Szakmai írások
 • Doktori pályamű
 • ELTE jog és dráma kurzus
 • Hangjátékok
 • Pályázatok
 • Videók
 • Interjúk
Privát
 • Írásaim
 • Amerikai napló
 • Képek


 KERESÉS
 

 HÍRLEVÉL


Ezredvég, XV. évfolyam 8-9. szám - 2005. augusztus-szeptember  

SZÍNMÛVÉSZET

HEGYI ÁRPÁD JUTOCSA*

Színház, Miskolc

Teátrum vidéken

A magyar vidéki városban a színház még ma is központi kultuszhely.
    A város közepén áll, akár a faluban a templom. Kultikus épület. Esténként rituális összejövetelek színhelye. Az emberek bejönnek a város szívébe, hogy átéljenek egy élvezetes eseményt. Színház...
    Elõadás után szétrajzanak megint.
    A kihalt, miskolci fõutcát a színház elõadásai után, pár percre megtölti a színházból kiáramló közönség. Ez is a mindenesti rítus része még. Egy-két percig megelevenedik a fõutca. Aztán csend.
    A magyar nagyvárosok közül, kivált, ha leszáll az est, Miskolc a legkevésbé városszerû. Nem lüktet benne az élet, mint Pécsett vagy Szegeden.

Miskolcon elõször

Mégis, ennek a tipikusan városi rítusnak, amit színháznak hívunk, Miskolc épített elõször állandó kõépületet Magyarországon. Hosszú generációkon át, polgári emberemlékezet óta járnak a miskolciak színházba. Ükapák ültek ugyanazon a széken bérletükkel, mint az ükunokák ma.
    Vajon mi lehet az oka, hogy éppen Miskolcon épült az elsõ állandó kõszínház Magyarországon? (1823)
    Egy színház építése igen komoly vállalkozás egy reformkori kisváros életében. Olyan szimbolikus tett, mint a régebbi korokban egy katedrális építése a város közepén. Erõt, hitet mutat.
    Ha egy város, mely nemigen látszik és érzõdik városnak, fokozott öntudattal meg akarja mutatni magának és a világnak, hogy igenis város - valószínûleg akkor kezd ilyen vállalkozásba.
    Szerencsés, teremtõ sznobizmus. Színházat építeni, büszke, városi jelképet a település közepén. "Hódolván Tháliának...", a városok mûvészetének, a színháznak. Miskolc, a kisváros, minden más városnál elõbb, színházépülettel bizonyítja, hogy színházszeretõ város. Ez a színház-szeretet beleivódott a miskolci közönségbe. Itt természetes a színházba járás, hisz amióta csak egyáltalán lehetséges, Miskolcon van is színház.
    Miskolc az elsõ színházi város Magyarországon.

A hely szelleme

A miskolci színháznak legendája van, valami mélyen hõsies genius loci-ja, alkotói hangulata, amely egyetlen magyar kõszínház légköréhez sem fogható. Valahonnan a színházi hõskorból származik ez a szellem, és itt maradt. Alázat és öröm, a színházi tehetség gyermeki élvezete, a színház becsülete, a színház mágiájának eredendõ tisztelete van ebben a szellemben.
    Az a természetesség, amellyel a színház emberemlékezet óta üzemel, azt a jólesõ érzést kelti, hogy a színház, mint a levegõ, hozzátartozik a miskolci ember életéhez.
    A miskolciak földrajzilag is a színházhoz viszonyítanak, a színházon innen, vagy a színházon túlra igazítják útba egymást.
    Ez a színházi tudat tartalmazza azt a hõsiességet is, mellyel Miskolc a kezdetektõl küzd a városi imázsért, állandóan erõsítve önmagában a városi tudatot, bizonyítva országnak-világnak: Miskolc igazi város, színházzal a közepén. Ez a kisebbrendûségi érzés a város közönségében kialakított valami fokozott fogékonyságot és tiszteletet a kultúra, a mûvészet, különösen a színházi mûvészet, mint bohém városi áldás iránt.

Vándorszínészet

Már Déryné naplójából is ki lehet érezni, hogy a miskolci publikum váratlanul több hálával, izgalommal és bohém hajlammal fogadta a Pestrõl érkezõ vándorszínházat, mint máshol az országban. Az ország príma donnája, Déryné csalhatatlanul megérzett a közönségben valami többlet-örömöt a meszszi Miskolcon. Lubickolt a tiszteletben és népszerûségben, miközben szenvedett a barbár és egészségtelen élet- és játékkörülmények, a primitív bekiabálások miatt. Mégis, a bárdolatlan város közönségének tiszta, gyermeki rajongása lefegyverezte. Minden idegenkedése ellenére, erõs színházi kötõdés alakult ki benne Miskolc iránt, olyannyira, hogy évekig maradt a városban.
    Azt érezte, hogy itt érdemes színházat csinálni. Bolond város, színházbolond.

Fesztiválközpont

Ha Dérynétõl napjainkig ugrunk az idõben, újra tetten érhetjük Miskolc bolondos, túlkompenzált viszonyát a kultúrához és a színházhoz.
    Az ország legambiciózusabb színház-rekonstrukciós tervei alapján ugyanis - újjáépítéssel és bõvítéssel - Miskolc felépítette Magyarország legösszetettebb, leghatalmasabb színházi komplexumát. Gigantikus épületegyüttes jött létre, amilyenrõl gazdag és patinás európai kultúrvárosok csak álmodnak.
    Aranystukkós, páholysoros Nagyszínház, posztmodern Kamaraszínház, intim Szobaszínház, kísérleti helyszínként a Csarnok, valamit esõ esetén befedhetõ nézõterû Nyári Színház. Mindenhol forgószínpad, ahol szükséges, süllyeszthetõ zenekari árok. Öt különbözõ atmoszférájú helyszín egyetlen színházon belül, ilyen még nem volt Magyarországon. De az Európai Unióban sincs párja. Megint egy színházi túlkapás Miskolcon, amely azonban hihetetlen perspektívákat kínál a városnak.

Fesztiválváros

Ha ugyanis ezt az építkezési "túlkapást" bátran folytatja a város, akkor az egy hosszú távú kulturális programmá szélesedik és egy új, kultúr-városi miliõt eredményez, ami Miskolcnak nagyon fontos, a jövõje szempontjából.2 Az Európai Unió ugyanis, elõítéletek nélkül, az acélváros helyett fesztiválvárosnak ismerheti meg Miskolcot. Egyenrangú európai városként, amely Miskolc nagy álma már emberöltõk óta. Az a fura helyzet állt elõ, hogy ahogyan például Veronát az Aréna, Miskolcot a színháza emelhetné a sikeres és kedves városok közé.
    Egy város, amelyhez kedve van Európának.
    Egy város, melynek jól cseng a neve, amely vonzó. Egy város, amely így végre könnyebben válik a befektetõk és a tõke célpontjává, könnyebben teremt kereskedelmi kapcsolatokat, és könnyebben lendül fel a gazdasági élet területén.
    Természetesen az igazi várossá válás komplex társadalmi, kulturális folyamat. De a folyamat egyik energiaforrásaként ott az elsõ magyar kõszínház alapjaira épült elsõ magyar nemzetközi fesztiválközpont, az Európai Unió egyik potenciális színházi és opera találkozóhelye. Egy új, európai kultuszhely lehetõsége.

Színház, nemzeti, európai

Ebben az új, komplex színházban minden együtt lehetne ahhoz, hogy Miskolcon végre jelentõs, háromtagozatú társulattal (próza-tánc-opera) dolgozó, nemzetközi mûfajokat is rendszeresen játszó (opera, táncszínház) színház erõsödjön meg. Egy ilyen színház képviselni tudja a nemzeti-színházi értékek mellett az európai- és világszínház minden értékét, minden dimenzióját, minden mûfajban. Egy európai, miskolci, nemzeti színház.
    Ha a város nem sajnálja azt a befe
ktetést, amivel megvalósítható ez a színházi- és fesztiválprogram, akkor Miskolc felkerül Európa új, kulturális térképére, és bekerül a nemzetközi színházi vérkeringésbe. Ez a tét Miskolcon. Az igazi "kitörés" és "kitörési pontként" a színház.
    Milyen ez a színház?

Színház, igazgató

Minden színház olyan, mint az igazgatója, tartja egy színházi mondás.
    Jómagam tíz évig (1992-2002) voltam a miskolci színház igazgatója.3 Ezt a tíz évet a színház átalakítására tettem fel. Ha ezt a tíz évet felvillantjuk most, érthetõvé válik a színház jelene is, perspektíváival együtt.
    Amikor átvettem a miskolci színház vezetését, egy kisvárosi, egytagozatú társulat mûködött a beállványozott épületben. A városban szunnyadó, rendszerváltozással felszabaduló energiák egy átalakulni akaró város nagyravágyását sugallták. Én pedig úgy láttam, hogy egy európai nagyváros színházi struktúráját lehetne megvalósítani a felépülõ, kibõvített új miskolci színházban.
    A város és az én nagyravágyásom találkozott, és ez olyan közös energiát sejtetett, amit érdemes kihasználni egy új színház születésénél.

Személyes érintettség (kitérõ)

Meg kell említenem két eseményt, amely nélkül sosem jutottam volna arra a gondolatra, hogy színidirektor legyek Miskolcon.
    A diploma utáni elsõ darabomat a Miskolci Nemzeti Színházban rendeztem.4
    Ez a munka összehozott néhány áradóan tehetséges pályakezdõ (azóta befutott) mûvészt (pl. Igó Éva, Khell Zsolt, Selmeczi György) és ott voltak a miskolci társulat szent színészei (Komáromy Éva, Hidvégi Elek, Máthé Éva, Gédi István és a többiek), akik mint élet- és mûvészet-mesterek mutatták meg a színházcsinálás minden rituális titkát, szakmai fogását.
    Itt avatódtam színházi rendezõvé.
    A másik hõskori élményem: a 80-as évek elején, Selmeczi György karmesterrel (és több miskolci mûvésszel) a semmibõl nyári operát alapítottunk egy Kossuth utcai átriumban. (Cimarosa: Titkos házasság, Mozart: Don Giovanni, Milhaud: Ökör a háztetõn.) Ezek a nyári operaesték a szabadkõmûvesség titkos összetartozási érzését adták azoknak, akik egy vad városban esténként operát varázsoltak egy kis mellékutca belsõ udvarába. Akkoriban még fejbe rúgták a fõutcán este hazafelé tartó színésznõket.
    Ez a nyári opera olyan sikeres kis oázis volt az akkori Miskolcon, hogy a város elöljárói rögtön be is szüntették. Gyanús jel volt ez, de nem nagyon törõdtünk vele, mert a lényeges az volt, hogy létrehoztunk valami lehetetlent. Az másodlagos volt, hogy Miskolc abszurd módon reagált.
    El is sodort a sors a városból. Bár szerettük Miskolcot, elhagytuk. Nem tartóztatott.
    Késõbb (1992) mégis újra hívott a város, pedig azt hittem, Miskolc örökre csak hõskori emlék marad az életemben. Rendezni jöttem, vendégként.
    Akkor csapott meg megint az a kiismerhetetlen, gyanús, mégis csalhatatlanul inspiráló érzés, hogy ebben az ellentmondásos városban mennyi rejtett erõ és vágyakozás lappang. Mért ne lehetne ezeket az erõket és vágyakat, összefogni és egy új színházi program megvalósítására fordítani?
    A város éppen színigazgatót keresett.
    Beadtam az egyoldalas pályázatomat.

Program

A program egyszerû és roppant munkát takart: csináljunk korszerû, nagyra törõ, európai szellemû színházat Miskolcon.
    Ha már a város szívében ott a nagyra törõ épület és Miskolc "ki akar törni" acélvárosi múltjából, hát töltsük meg úgy "mûvészettel" (színházzal, társulattal) ezt az épületet, ahogyan egy európai kultúrvárosban tennék. Érjünk színházi városként az Európai Unió küszöbéhez. Használjuk ki a jövõ színházának mind az öt játszóhelyet, felvonultatva minden színházi mûfajt. Újítsuk meg a színház mûvészi szellemét, európai ízléssel. Hozzunk létre egy nagyvárosi színházat, és ezzel renováljuk Miskolc szellemiségét, ízlését.

Modernizáció

Olyan modernizációs program volt ez, amelyre a városnak is, a társulatnak is szüksége volt. Modern repertoárt kellett teremteni, melyben a nemzeti és egyetemes klasszikusok mellett minél több magyar és külföldi kortársat (hacsak felolvasó-színházi formában is) ad a színház.
    Ezzel meg tudunk felelni a "nyitott nemzeti kultúra" szellemiségének, amely a kulturális globalizációban az egyetlen, józan mûvészeti magatartás.
    Egyszerre kellett elõre sietni, naprakésszé tenni a repertoárt (pl. Európai Kortárs Drámaszemle), ugyanakkor bepótolni létre sem jött nagyvárosi tradíciókat (pl. karácsonykor Diótörõt és Bohéméletet, szilveszterkor: A denevért adni, ahogy Budapesten vagy Bécsben). Egyszerre kellett otthont adni a legfrissebb színházi törekvéseknek (pl. az "Egymást érintõ" sorozat, melyben alternatív-színházi nyelven szóltak az elõadások) és a klasszikus modorban tartott klasszikusoknak. (Pl. Erkel: Bánk bán) A legtehetségesebb, legkorszerûbben gondolkodó magyar rendezõk mellett (Zsótér, Telihay, Szikora) amerikai rendezõk és koreográfusok dolgoztak a színházban, hogy megtanuljuk tõlük azt, amit érdemes (pl. a musical mûfaját korszerûen játszani, rendezni, koreografálni). Beavató színházat kellett alapítani, hogy minden iskolást megérintsen a színház misztériuma, és színházba járó felnõtté váljon. Nemzetközi kapcsolatrendszert kellett építeni, hogy Miskolc beleszövõdjön a nemzetközi színházi életbe. Színitanodát kellett létrehozni, hogy teret adjunk a tehetségeknek.
    És meg kellett újítani a zenés színházi gondolkodást Miskolcon.

Opera, Miskolc

Azt akartam, hogy Miskolcon esténként operába lehessen járni, mint bármely igazi nagyvárosban.
    A semmibõl kellett opera-elõadásokat létrehozni, azzal a céllal, hogy a mûfaj városi jelenléte alakítsa át a közönség és a városvezetés gondolkodását és létrejöhessen az ország legújabb operatagozata, egy új magyar opera-mûhely.
    Meg kellett küzdeni a város riadt értetlenségével, amit természetesnek tartottam, hiszen Miskolcon az ötvenes évek óta nem játszottak operát (néhány vendég elõadástól eltekintve).
    Generációk nõttek fel a mûfaj ismerete és szeretete nélkül.
    Óvatosan kellett beavatni Miskolcot az operai élvezetekbe, nehogy elriadjon egy szokatlan élménytõl, melynek gyönyörûségét nem ismeri.
    Ugyanakkor nem kötött semmilyen avítt, operai tradíció, mint más, operát régen játszó városokban. Lehettünk modernek, megalkuvás nélküliek. Nem törõdtünk mással, csak azzal, hogy minél több tehetséges mûvésszel hozzuk létre az operaelõadásokat. Évek alatt, lépésrõl lépésre létrejött egy klasszikus repertoár, amelyet aztán állandóan színpadon tartottunk (Traviata, Tosca, Bánk bán, Varázsfuvola, Bohémélet, Rigoletto, Szerelmi bájital). Minden évben bemutattunk egy-egy balettet is, s ezzel elõkészítettük a balett tagozat megalapítását.
    És a közönség szép lassan hatás alá került. Behódolt a Miskolci Közgyûlés is, elõször operatagozatot, majd nemzetközi operafesztivált is alapítottunk, a "BARTÓK +..." Nemzetközi Operafesztivált. Miskolc a fesztivál óta operarajongó és operaélvezõ város. Megismert egy mûfajt és azon keresztül megismert egy komplex kulturális élményt: a fesztivált. Az operafesztivál pedig Miskolcot a globalizálódó világ kulturális térképének egyik vonzó találkozóhelyévé avatta.
    Miskolc az elsõ operai fesztiválváros Magyarországon.
    1823-tól, az elsõ kõszínháztól idáig ível a történet.

Repertoár

Egy mai, európai nagyvárosban, sokfajta színházban sokfajta elõadást lehet látni.
    Város széli, ipari csarnokban "alternatív" elõadás kínál társadalmi izgalmú színházat.
    A belvárosban be lehet ülni egy mûemléki épület kariatidákkal szegélyezett páholyainak egyikébe és belesüppedve a bársonyszékbe, "klasszikus" elõadást élvezni. Lehet szórakoztató, "bulvár" elõadást nézni, operába, táncszínházba, operett- vagy musical színházba menni, szobaszínházi intimitásban ülni... Egyszóval, a színház mûvészetének minden arca, mûfaja jelen van egy nagyvárosi, színházi kínálatban.
    Ezt a nagyvárosi repertoárt célozta meg a miskolci színház, bevetve összes játszóhelyét a díszlet-szerelõ mûhelybõl átalakított Csarnoktól kezdve a szobaszínházi Játékszínen át a patinás Nagyszínházig. Ügyeltem arra, hogy egyetlen este legalább két, de lehetõleg három különbözõ jellegû és mûfajú elõadás között választhasson a publikum.
    A legmerészebb szellemû, frissen gondolkodó, "vájt fülû" nézõk a Csarnokban, a színház "laboratóriumában" találták meg a hozzájuk közelálló, újat keresõ, néha botrányt okozó elõadásokat (pl. Woyzzek, Paris, Texas stb.). Az operarajongók a Nagyszínházba jöttek, ugyanide vártuk az operett és a musical rajongóit is. Modern klasszikus prózai elõadásokat általában a Kamaraszínházban tartottunk (Márai, Csehov, Tenessey Williams stb.). A Beavató Színház a Játékszínben tartotta elõadásait (Antigoné, Hamlet, Csongor és Tünde, Szecsuáni jólélek) az Európai Kortárs Drámaszemlével a Csarnokban vártuk azokat, akiket naprakészen érdekel, hol tart ma az osztrák, francia, szerb, lengyel stb. dráma mûvészete.
    Ebbõl a gazdag kínálatból s színházi közéletbõl nõhettek ki terveim szerint a csereturné programok és a város nemzetközi fesztiváljai. Nagyvárosi kínálattal, állandó színházi- és fesztivál-izgalomban tartani a várost és a színházon keresztül bekapcsolni Miskolcot az európai kulturális vérkeringésbe, ezt célozta meg a színház.
    Egy ilyen repertoár létrehozása és mûsoron tartása hihetetlen munkát jelent a társulat számára. Több helyszínen, szimultán folynak a különbözõ darabok próbái. A mûhelyekben párhuzamosan több darab díszletei, jelmezei, parókái, kellékei stb. készülnek, a színészek, zenészek, táncosok, énekesek bonyolult egyeztetések alapján különbözõ produkciókban próbálnak és játszanak, a színház vendégjátékokra utazik és vendégprodukciókat fogad.
    A színház társulatának létszáma jóval kisebb volt, mint amire szükség lett volna egy ilyen öszszetett programhoz. Ezért rengeteget dolgozott mindenki. Meggyõztem a társulatot arról, amirõl magam is meg voltam gyõzõdve: ha bebizonyítjuk a városnak, hogy bár túlfeszített munkával, de létre tudunk hozni egy ilyen nagyszabású programot és a program sikert arat, az kultúrtörténeti állomás lesz Miskolc életében, egyben tárgyalási alap arra, hogy a program fenntartása érdekében növeljük, fejlesszük a társulatot.
    A társulat hitt nekem, a munka eredményes volt, a publikumot eddig sosem látott, bõséges, sokmûfajú nagyvárosi kínálattal "provokálta" a színház.

Közönség, ízlés

A miskolci közönség - mint minden jó közönség - nemigen tud ellenállni a színház csábításának, kivált, ha az mindenféle újdonsággal, színházi izgalommal áll elõ.
    Gyanakodva vagy bátran, de elõbb-utóbb jegyet vesz.
    Egy részük persze dühösen elutasítja az újdonságokat.
    Az ellenségesség mindig természetes, ha egy megszokott ízlésvilágba új ízek keverednek.
    Meg kell várni, amíg a publikum rákap az új ízek élvezetére. Néhány szezon elegendõ ehhez és az újdonságok szenvedéllyé válnak. Új ízlés alakul ki a publikumban, fejlettebb, kulturáltabb, gazdagabb a réginél. És az új ízek új nézõket csalogatnak a színházba, akiknek most alakul ki a színházi ízlésük.
    Észrevétlenül kezdenek el a nézõk olyan elõadásfajtákhoz, mûfajokhoz érteni és vonzódni, melyeket addig nemigen ismertek.
    A sokfajta elõadást kínáló, összetett színház, amely a különbözõ helyszíneken más és más típusú izgalmakat kínál, lassan beépül a város tudatába.
    Kialakul egy élõ, színházi közgondolkodás, színházi közélet és közvélemény a városban.
    Kialakulnak a színház ellenségei és hívei. A politika is megpróbálja kisajátítani a színházat.

Függetlenség

Tíz évig sikerült a politikától függetlenül, a minimális taktikai kompromisszumok megtételével, pusztán a szakmai, mûvészeti eredmények respektje alapján, nem pedig politikai hovatartozás és lavírozás szerint vezetni a színházat. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a "na, most akkor kié a színház" típusú, politikai-hatalmi kérdésre azt lehetett válaszolni jólesõen és függetlenül, hogy "Miskolcé".
    Tíz évig tartott az a lendület, amely a város színházának fejlõdését egységes városi érdekké emelte és nem élezõdött ki a politikai hovatartozás kérdése. Ennek az emelkedett jelenségnek a fenntartása roppant kényes zsonglõrmutatvány volt, hiszen a mindenkori politikai hatalom, amely a pénzt adja a színházra, elvárja, hogy a színház lojális legyen. Én azonban úgy fogtam fel a dolgot, hogy a városhoz és nem a hatalomhoz vagyok lojális.
    Ugyanúgy lobbiztam mûvészeti-szakmai, társulati és városi szempontok szerint a színház fejlõdéséért (és az ötévenként megismétlõdõ színházigazgató-választásokon magamért) a hatalmon levõ képviselõknél, mint az ellenzékieknél. Ezt a kényes egyensúlyt sikerült is addig fönntartani, amíg kifejlõdött és mûködésbe lendült az általam kialakított új színház- és fesztivál struktúra. A hatalmon levõknek és ellenzékben levõknek addig nem volt érdeke politikai-hatalmi érdekek alapján megingatni, megzavarni ezt a fejlõdést. Amikor viszont már látszott, hogy mûködik az új szisztéma, és dicsõséget hoz a városnak, kérlelhetetlenül politikai-hatalmi kérdés lett a színház hovatartozása, vezetése. Ekkor már nem lehetett közös, városi üggyé, tisztán a mûvészet és kultúra ügyévé emelni a színház ügyét és utánam már elsõsorban politikai kérdéssé vált a színigazgató személye. Természetesen, mivel a színház a városé és a város a választások alapján, hol ilyen, hol olyan politikai hatalom kezében van, a színházigazgatói poszt is politikai poszt. Mégis, az új miskolci színház megszületésének ez a tíz "hõsi" éve ebbõl a szempontból rendhagyó volt. Politikai hatások helyett inkább a város társadalmi, lélektani, erkölcsi sajátosságai és ellentétei hatottak a színház fejlõdésére.

A város titka

Miskolc megfejthetetlen, rejtélyes város. Minél közelebb jutunk a titkához, annál nehezebb felfogni. Márpedig ha az ember színházigazgató egy városban, meg kell értenie azt a várost, mégpedig a színházon keresztül. A színházat a város építette, a város tartja fenn, azért, hogy a mûvészet örömforrásaként ott álljon a város közepén.
    Ha egy színház jól csinálja a dolgát, akkor a városlakóknak egyre több örömük telik abban, hogy rendszeresen élvezik a színház mûvészetét. Így segít élni a színház. Segít hozzájutni ahhoz az élvezethez, amely megerõsíti az embert emberségében. Ez a színház hivatása.
    Hivatása gyakorlása közben ütközik a színház Miskolc nehezen megragadható titkába. Egyfelõl a miskolciakból árad talán a legtöbb változni akarás, vágyakozás egy felszabadultabb, jobb városi közérzet, kultúrált város és mûvészeti élet megteremtésére.
    Ugyanakkor Miskolc valahogy nem tudja átadni magát az örömöknek. Ha van egy városnak lelke, ami paradox módon nem egyenlõ a miskolci emberek lelkének összességével, akkor Miskolc lelke nem képes az örömre. Nekifut, változtatni akar önmagán, aztán megfojtja, aki ebben segíteni akar neki. Legalábbis hosszabb távon eltartja magától a jobbulást, elûzi a jó szellemet.
    Sokan próbáltak és próbálnak segíteni, tehetséggel és eredményesen, jó doktorok. A miskolciak érzik is és honorálják a segítséget, maguk a miskolciak szeretnek örülni, jobbulni.
    De maga a város valahogy mégsem tûri, hogy megjavítsák. Ez Miskolc misztériuma.

A színház titka

Tíz éven át járt a színház egy kis lépéssel a város rosszkedve elõtt. Ez volt a titka.
    Mindig kitalált valami új mágiát, modernizált régi kultuszokat, bevezetett mûfajokat, egyszóval gondoskodott arról, hogy izgalmas legyen bejönni és színházzal, zenével, mûvészettel múlatni az idõt. Hogy a lelkek egészséges izgalomban maradjanak és a városnak ne legyen kedve betegesnek lenni.
    Független színházi birodalom, amolyan színházmûvészeti campus keletkezett a város szívében. Kalandozni lehetett benne operából felolvasó-színházba, beavató-színházból operett-színházba, alternatív színházból klasszikus színházba vagy fesztivál-eseményekre... Az egész színház-együttes szerves kapcsolatban élt és fejlõdött a várossal, fenntartójával, mecénásával, zsarnokával - mégis megõrzött egy határozott színházi autonómiát. Ez az autonómia volt a biztosíték arra, hogy a saját kedvünk szerint, örömünkben mûveljük a mûvészet mágiáját és csak a színházcsinálás öntörvényû rendjében, konfliktusaiban és szabadságában éljünk. Eseménydús, komoly és bohém világ, a mûvészet elvarázsolt kastélya lett a színház, ahová örömmel szoktak be az emberek.
    Az igazán rosszkedvûek persze nem hagyták magukat. Rájuk nem hat a mûvészet, semmi, ami öröm. Õk sötéten nézték a színházat és várták, hogy eljöjjön az idejük.
    De a többiek jól érezték magukat, örömmel jöttek, tapsoltak vagy megrökönyödtek a szokatlan eseményeken, élvezték a hagyományt vagy kikérték maguknak az újdonságot, rajongtak vagy dühöngtek, szóval sokféleképpen kerültek hatás alá.
    Mindenesetre vonzó hely lett a színház, kultusz-rendezvény az operafesztivál, mintha jobb kedvre derültek volna a miskolciak, mintha történt volna valami Miskolcon.
    Én így láttam azt a tíz évet, amíg a színházat igazgattam.

A színház ma

Biztonságosan és megbízhatóan üzemel a színház Miskolcon manapság.
    Sok minden megmaradt abból, ami tíz éven át épült.
    Mindenek elõtt életben van az operafesztivál, amely a legjelentõsebb perspektívát biztosíthatja a városnak, a színháznak. Életben van az operatagozat, de már nem olyan virulens, újat keresõ és izgalmas. És végre talán sikert hoz a hosszú küzdelem színház és város között, s létrejöhet a tánctagozat, hogy rendes, háromtagozatú színházzá fejlõdjön a miskolci színház is, mint a pécsi, a debreceni vagy a szegedi színház.
    Harmóniában él a város és a színház vezetése. Ez komoly energiát jelenthet a fejlõdésben.
    Talán most jön el az ideje annak, hogy a város és a színház ambíciói közösen elvezessenek egy új, európai szellemû, kulturális, mûvészeti és színházi közélethez.
    Miskolcon mindig sajátos küldetése volt a színháznak az, hogy fölemelje a várost egy magasabb, boldogabb létezési szintre. Már az elsõ kõszínházat is ezért építette Miskolc.
    Talán most nem rontja el azt
 a történelmi esélyt semmi (még maga az önsorsrontó Miskolc sem), hogy az elsõ magyar színházi város valóban mint színházi város kerüljön be az Európai Unió friss köztudatába.
    Miskolcnak van hajlama arra, hogy megelõzze a többi várost, elõreszaladjon a fejlõdésben. A kulturális globalizációra adott miskolci válasz egyedülálló és perspektivikus lenne az Unióhoz csatlakozott országban. Egy nemzetközi fesztiválszínház, amely megmarad magyar nemzeti színháznak.
    Olyan modell, amely felmutatja a globalizáció színházi áldásait, ugyanakkor korszerûen védekezik is a globalizáció eróziójával szemben.
    Az elsõ magyar kõszínháztól idáig ívelhet a történet.
    Boldogabb lenne tõle Miskolc is, Európa is.
________________________________________

* A szerzõt 2005 júliusától - 5 évre - az Állami Operaház fõigazgatójává nevezték ki.
    1 Az akkori Magyarországon már állt egy másik kõszínház, a kolozsvári. A mai Magyarország határain belül azonban valóban a miskolci az elsõ.
    2 A "túlkapás" arra vonatkozik, hogy ekkora színházra nincs szükség Miskolcon. Ekkora színházat építeni akkor célszerû, ha azt megelõzi egy komplex költségvetési tervezés, amely megteremti a forrásokat ahhoz, hogy társulati és mûködési bõvítést lehessen finanszírozni. Ha erre nincs pénz, akkor csak cifra nyomorúság, flancolás egy ilyen épület. Megjegyzendõ ugyanakkor, hogy szakmai szempontból, apró hibáktól eltekintve briliáns építészeti épületegyüttes jött létre, amelyben öröm nagy színházi társulattal, többmûfajú repertoárt, illetve fesztiváléletet szervezni.
    3 Az írás innentõl kezdve nem nélkülözhet némi szubjektivitást és személyességet.
    4 Szép Ernõ: Lila ákác, 1982





 
© 2013. Hegyi Árpád Jutocsa, DLA